Elég sok blogposztot írtam már életemben, de ez az egyik legnehezebb. Közel négyezren követtek itt és ez nagy elismerés nekem, pontosan ezért muszáj őszintének lennem: felhagyunk a direkte próbálkozással babaügyileg.

A második sikertelen lombik - hozzáteszem, hogy a Kaáli Intézetre úgy egészében, de különösen Barabás Valira és Balla doktor úrra mindig nagy szeretettel gondolok vissza és remélem Valikámmal maradunk barátságban ezután is - meghozta az érzést, hogy ne akarjam mindenáron. Tudom sokan vagytok itt velem, akik többedjére próbáltátok, nem adtátok fel, küzdötök, és van, akiknek a jó Isten a sok küzdelem jutalmául babát is adott. Talán nekem is fog. De ez a blog nem szólhat már erről, hiszen azon kívül, hogy változatlanul szeretjük egymást Marcival és szedek jó néhány általatok is javasolt vitamint, egyéb dolgot nem teszek.

Miért adom fel? Egyrészt mert azt érzem, hogy a görcsösség nem hoz sikert. Az egyetlen utam az életembe való belelazulás, és a hit meg a remény, hogy még hátha... A másik ok pedig a korom. Igen, tudom nem nézek ki annyinak és jó karban igyekszem tartani magam, de a negyvenhárom mégis sok. Nekem. Ha látnátok, hogy a lakás összes pontján van már egy olvasó-szemüvegem, mert már nem látom azokat a hihetetlenül apró betűvel nyomtatott újságokat. De tényleg! Miért olyan pici betűvel szerkesztik??? :-) Egyre többször fordul elő velem, hogy jön szembe velem valaki, akiről tudom valahonnan ismerem, de a neve sehogy nem ugrik be. Ez még pár éve nem volt így. :-)

Hova vezet ez? Indulok az oviba és végig azon gondolkodom, hogy Tündér csoport, vagy Manócska? Tudom ezek erős sarkítások, de a félelmeim mégis ezekből táplálkoznak.

Miért vártam eddig? Mert bár volt három nagyon helyes férjem, valahogy mégsem éreztem, velük lennénk egy család. Most Marcival már azt gondolnám. Most a felsőbb erők nem hisznek benne. Az egész életemet úgy éltem le, hogy lesz gyerekem. Nem volt opció, hogy nem. Mindig volt valami keresztnév, amit el tudtam becézgetni magamban.

A legrosszabb tudjátok mi? Tudom, hogy rémes lesz olvasni, mert ez az egó teljes megnyilvánulása, de az a tény, hogy nem lesz egy kis ember, aki belőlem és Marciból jön létre. Akiben felfedezhetem, hogy nevetés közben pont úgy húzza fel az orrát mint én és aki pont olyan tehetséges zenész lehet, mint Marci.

Talán nem lesz senki, aki Anyucinak hív és Anyák napján a pici kezével varrt terítőt hoz haza az óvodából...

Ez van.

A Facebook csoportot átnevezem. Ha maradtok velem, azt a legnagyobb hálával fogadom. Ha a hétköznapjaim nem érdekesek számotokra, akkor nagyon-nagyon megköszönöm, hogy eddig velem voltatok és szeretettel engedlek el Titeket.

Aztán ki tudja... talán lesz egy olyan poszt még, ahol egy pozitív terhes tesztről dicsekszik az írásom.

A remény hal meg utoljára....