Két és fél éve elég nehéz nap ez nekem. DrágajóAnyámmal teljes majomszeretetben voltunk. Biztosan írtam már, de leírom újra: késői gyerek vagyok. Anyu 37 volt, Apu 38, amikor születtem. Sokat vártak rám. A nővérem hét hónapra, halva született. Anyu szívbeteg volt. Amikor kiderült a terhessége (velem), az orvosok az abortuszt ajánlották neki.

Mivel most egy blogot olvasol tőlem, így nem nehéz kitalálni, nem élt a lehetőséggel. Ajándék voltam Nekik és Ők is nekem. Aput 56 éves korában elveszítettem. Hogy orvosi műhiba volt-e, vagy sorsszerűség, az már soha nem derül ki. Amit Apunak nem adhattam meg, azt az Anyunak sokszorozva próbáltam.

És most itt ez a nap. Anyu nyolcvanadik születésnapja. Én meg nem tudom köszönteni.

Na, így fordult át az óramutató február harmadikáról, negyedikére. Bőgtem. Elanyátlanodva éreztem magam és a legrémesebb, hogy az is voltam.

A facebookot hívtam megnyugtatásul. "Mi történt ezen a napon" Jó kis alkalmazás. Végiggörgettem az eseményeket. Sok buta teszt - hogy mennyi a valódi korom és hogy milyen autó illik hozzám -, sok élmény - koncertek és barátnősködések - között DrágajóAnyám köszöntései. Visszamentem egészen odáig, amikor még élt. 2014. Fura helyzet volt, mintha csak most történt volna. Feltettem a fényképét és kiírtam, hogy ma ünnepel és hogy mennyire fontos nekem. Morcos volt érte: "Azt az öreg fejemet minek mutogatod?!" De a szeme csillogásából láttam, valójában élvezi. Jöttek a hozzászólások. Mondatról mondatra, köszöntésről köszöntésre mindet felolvastam, ő pedig kérdezgette, hogy ki kicsoda.

Éjfél után valamivel elaludtam.

Az óra fél kilenckor csörgött. (Igazából nem is az óra, hanem a telefon ébresztője.) Se inni, se enni nem lehetett. Ugye Ti is úgy vagytok vele, ha valami tiltva van, annál jobban akarja az ember. Szánalmasan vízzel öblögettem, hogy enyhítsem a szomjúságot. Aztán nekivágtunk az útnak.

Úgy járunk már a Kaáliba, mintha haza mennénk. Most mégis idegesebb voltam. Mi lett a három petémmel? A nagy éjszakai bőgéstől nem repedt-e meg, lesz-e bármi, amit le lehet szívni.

Lett. Kettő.

Öltöző. Vetkőzés. Műtéses ruha. Pucérkodás.

Biztosan csak nekem van ekkora szerencsém, de csupa mosolygós, kedves nővé vetat körbe. Megnézhettem a pihenőt és bevonultam a műtőbe.

Imádok aludni. Mármint altatásban. Van benne valami mély puhaság, nem olyan, mint az igazi alvás. Ott jöhet rossz álom, ébredés. Itt viszont garantált a K.O.

Még kedélyesen elcsevegtem a nővérekkel, megszúrták a kezem, rápillantottam Valira és elsüppedtem a bódulatba.

Az ébredés ugyanolyan jó volt, mint maga az alvás. Bár azt képzeltem tovább fog tartani. Én még egy ágyon, a pihenőben már ketten a szuperkényelmes fotelben pihentek. Nyilván az altató mellékhatása, hogy annyit beszélek (se), hogy közléskényszerem van (se) és hogy minden érdekel. Szerintem ez valami eufória, hogy túléltem. Hogy nem maradtam alva. :-)

Szirupos vagyok, ha azt írom, hogy nagyon kellemes társaságba ébredtem: Anna és Nóra voltak a társaim. Anna alig harmincéves, vékony, szemüveges, helyes lány. Már négy éve próbálkoznak. Itt még csak a második kört töltik. Nóra harmincnyolc. Ő inkább olyan, mint én. Nagydumás, vagány. (Jó, igen, ilyennek szeretem magam elképzelni, na!) :-)

Kiültettek engem is közéjük és infúzióval a karunkban vígan kacarásztunk a nyomorunkon és meséltünk egymásnak magunkról.

Két pete. Kevés. Semmi sem garantálja, hogy lett volna több is.

Két pete. Az talán pont elég ahhoz, hogy legyen egy babánk.

Két pete... de a Nórinak és az Annának is jóval több volt...

De az én Anyukámnak ma van a szülinapja. Bi-bi-bí! Legalább ez.

Tényleg kedélyes volt a hangulat. A főnővérke a lelkünkre kötötte, hétfőn telefonáljunk tíz órakor, hogy mi minden történt a laborban. (Őrület, hogy egy laborban "készül" a picibabánk. :-) Ez olyan futurisztikus.)

Bárhogyan is alakul az életem, ezeket a élményeket soha senki nem veheti el tőlem.

... és hát kedves pici Lélek, mi ketten készen állunk, hogy minket válassz...

Csak ügyesen ott a petri csészében! :-)