Ahhoz, hogy a következő bejegyzésemet értsétek majd, muszáj vagyok feltenni a baranyanna.blog.hu oldalra írt 2014. augusztus 18-i írásomat.

DrágajóAnyám 2014. augusztus 17-én halt meg...

 "Nyilván tudathasadásosnak tűnik ez a blgobjegyzés, de akik ismernek, megértik: az élet szeret engem. Tegnap óta mondjuk ezt a halálról is elmondhatom, bár ezt a kapcsolatot nem ápolnám túlzottan.

2014. augusztus 17-én meghalt az Édesanyám. Na... hát akkor ezt is leírtam... Feldolgozni nyilván kétszázezer év múlva sem tudom, de az ujjaim mozognak, tehát élek. Mióta megszülettem Anyás vagyok. Késői, egyke gyerekként a szíve közepe - ha nem az egész szíve - én voltam. Tudtam, hogy beteg. Mert volt itt már infarktus, szívműtét... minden... de jól volt. És boldog. Várta a költözést, az új bútorait... a buszmegállót, amivel majd jól átmehet a barátnőihez... Szombaton Kata barátnőmmel esküvőre voltunk hivatalosak! Végre nem a sajátomra! Melcsikém és Gáborunk kötötte össze a jó Isten előtt is a szerelmét. Csodajó buli volt! Barátkoztunk. Táncoltunk. Pont, ahogy Anyu azt indulásunkkor kérte tőlünk.

Kettő körül zuhantam ágyba. Nem hívtam, mert biztos voltam benne, hogy alszik.

Kettő körül halt meg. Aludt.

Reggel a szokásos "felhívomazanyuthogyfelébredtemjöhetátkávézni" hívásra nem felelt. No para. Nyilván a kertben van... Aztán átmentem (nyolc lépés). Ajtó zárva... Kulcs berak, Kulcs belülről benne. Pánik. Kalapács. Ablak. Kalapács. Ablak egyben. Rohanás a szomszédhoz, aki lélekszakadva jön és beveri azt a makacs ablakot.

Mentők hívása a fülemen, hogy mondjam el mit látok... És én beléptem a szobába. Anyut láttam... Ahogy bekötött fejjel (mert vendégeket vártunk vasárnapra és csinos kell legyen a frizurája és inkább felcsavart fejjel alszik) az ágyában pihen. Örökre.

Telefonhívások... Senki nem veszi fel!!! Egyedül vagyok!!! Pánik... Facebook... Ha már ott élem az életem, hátha idetoppan bárki is és segít...

Volt bennetek félelem arra, hogy egy halottat láttok? Bennem volt. Tegnapig. Arra eszméltem rá, hogy ott térdelem a halott Anyám mellett és fogom a kezét. Sőt puszilgatom. Mert ez itt nem egy halott keze. Ez itt az Anyu keze!!! Az Anyu keze, akinek anyuszaga van... Jó... itt most ugyebár mindannyian bőgünk egy sort... Akinek megvan még az anyuszagú anyukeze, az azért, akinek nincs az meg azért.

És megjöttek az én barátaim. Jutka, aki úgy ölelt át, hogy az életet ölelte belém vissza, aztán megjött Öcsike, Katám (aki az utolsó volt, aki látta élve Anyucit) és Adrikám is. Jöttek az üzenetek, a szeretetek. Orsikám nagyon messziről, de a lelke esküszöm az égre hogy velem volt... Mondjuk ma már itt is van és az szinte olyan nekem, mintha az Anyu lenne itt...

Amíg el nem vitték az Anyut, mindig visszamentem hozzá. Hogy azért felébredhetne... Hogy csak egy kicsit még... De Anyuci makacs. Amit egyszer eldönt az úgy van. Nem kelt fel... Elvitték... A testét. És persze tudom, hogy a lélek itt marad, de az elsődleges még mindig a test hiánya. A simogatása, a hangja... Elköszöntem Tőle, mondtam, hogy vigyázzon magára és hogy ide bármikor visszajöhet.

És hogy miért írom egy ilyen dráma közepén, hogy az élet szeret engem. Mert ezt érzem. Mert itt vannak a Barátaim, akik már a családom is, mert olyan Emberektől kapok üzenetet, akiktől tényleg nem gondoltam volna, mert tudom, hogy akik nem tudnak velem lenni, azok is megölelgetnének és legfőkébben azért, mert úgy mehetett el az Anyu, ahogy csak a legjobb embereknek adja meg a jó Isten! Álmában, fájdalom, küszködés és megalázó helyzet nélkül.

Most pedig nem is én lennék, ha nem adnék legalább egy óriás nagy bölcsességet a végére. És ezt most tőlem egészen nyugodtan vehetetitek komolyan, mert én megtettem. Addig szeressétek a Szeretteiteket, amíg élnek. Amíg reagálhatnak rá. Hogy aztán azzal a tudattal csókolgathassátok a kihűlt kezét, hogy szeretve ment el erről a világról.

DrágajóAnyám nincs perc, hogy ne hiányoznál, és nem szeretem ám, hogy nem vagy velem. Ezt azért tudd!!!"