Nem sikerült. Ma délelőtt tíz körül vették le a véremet és tizenegyre már meg is lett az eredmény. Valikám arcán láttam, hogy nem sikerült. Furcsa az élet. A váróban sokan ültek. Csupa bizakodó, babára vágyó pár. Legszívesebben ott rögtön sírni kezdtem volna. De hogy mindig van bennem egy másrafigyelés, ez borzasztó. Nem akartam elvenni a hitüket, a reményüket, ha már az enyém ott és akkor egy picit el is hagyott.

Valika nélkül nem ment volna. Már idáig sem. Úgy szorította a kezem, mintha Vele történt volna a tragédia. Bementem az én drága DoktorBácsimhoz (biztosan jóval fiatalabb mint én). Láttam az arcán, hogy sajnálja a sikertelenséget. (Ha nem írtam volna még, akkor most megteszem: ebben az utazásban a legjobb idegenvezetőm van: Dr. Balla Levente.)

Csuklott jobbra-balra a hangom és közben hallgattam Őt. Elmondta, hogy jó a hormonszintem, arra legalább jól reagált a testem. :-) Április közepére kaptam időpontot. Gépiesen nyomkodtam a telefononomat, hogy rögzítsem a dátumot. Közben üzenet Marcinak, üzenet a Barátnőknek.

Furcsa érzések rohangáltak bennem. Az "elsőreúgysemszokottsikerülni" és a "pedigaztgondoltaménleszekakivétel" Az ember mindig azt hiszi. Az érzelmi hullámvasútra jegyváltás nélkül is fel lehet ülni... sőt néha egyszerűen felsodródik rá az ember. A hit és a reményvesztettség másodpercenkénti váltakozása.

Jó kis életem van. Van egy Társam. Vannak Barátaim. Többen szeretnek, mint akiket bánt a létezésem. Van hol laknom, azt csinálom - többnyire - amit szeretek. És felkészültem, hogy anya legyek. De még nincs itt az ideje. Még van mit tanulnom, ezek szerint.

Hálás vagyok Nektek! Ismerősöknek és Ismeretleneknek. Mindannyiótoknak, akik írtok nekem, drukkoltok és olvassátok a blogomat! Köszönöm! :-)

Most kicsit nyalogatom a sebeimet, de megpróbáljuk. Újra!