Holnap reggel vérvétel. Minden kiderül. Félek. De erről majd inkább holnap írok.

Ma dicsekedni van kedvem. Szoktatok befőzni? Hát tavalyig én sem. Amíg DrágajóAnyám élt rendszeres évi program volt az eper és a barack eltevése a téli hideg napokra. Untam. Feleslegesnek tartottam és persze soha nem segítettem benne. Minek az? Ott a bolti. Jó az!

Aztán Anyu meghalt. A kamrája polcán pedig büszkén sorakoztak a befőttek, lekvárok. Az értékük nagyjából százcsilliárdra emelkedett. Amikor nagyon magamban voltam, fogtam egy szelet kalácsot és ünnepélyesen megkentem dzsemmel. Mintha ott lett volna Anyu is. Az Ő keze munkája. Az Ő ízesítése... és rohamosan fogyni kezdtek a polcról. Teljesen pánikba estem, hogy mi van, ha már nem lesz több... Az olyan végleges.

Ez az érzés kapott el tavaly nyár elején. Vettünk egy láda epret és megfőztem. Nyírfacukorral persze, hogy nagyjából korszerű legyek. Izgultam milyen íze lesz... aggódva lestem Marci arcát, amikor egy kedves őszi napon felbontottuk az első üveget.

Az katarzis volt! Eperdzsem íze volt! Jó, tudom, ha mindent beleteszek, ami a receptben szerepel, akkor abból az lesz. De nekem ez a főzőcskézés máig nagy misztérium.

Idén nem volt kérdés, hogy újra megpróbálom. Nem túl nagy macera. A pucolás nyűgösebb, mint maga a főzés. És annyira élvezem. Emberi fogyasztásra alkalmas eledelt készíteni, az csodajó.

Meg különben is, ezt a várakozási időszakot el kell tölteni valahogy. Ne állandóan azon pörögjek, hogy mit mutat majd az a buta vérvétel.

Marci mindenben jó társ. Remélem nem olvassa ezt, mert jól elbízza magát és erre semmi szükség nincsen, főleg úgy hogy egy jó tizessel amúgy is fiatalabb. De a tény, tény. Az előző adag lekvárnál a teljes előkészítésben, ma pedig a gyömbér megpucolásával. Gyömbéres eperdzsem lett ugyanis.

Legalábbis azt hiszem. :-)

u.i.: Jövőre nagyobb hangsúlyt fektetek a küllemre!