Ma február 7-e van.

Nézzük nekem (és persze a világ nagy részének) eddig mitől volt piros betűs ez a nap:

 Nézzük, hogy a világ hitványabb része mire emlékezik:

A mai napunk úgy indult, hogy jó sokáig lustálkodhattunk (mégiscsak egy fontos nap), reggelizés és indulás a Kaáli Intézetbe, hiszen két pici kis sejtcsomag várt ránk.

Megérkeztünk. Mindig megdöbbenek, hogy milyen sokan vannak fenn. Ma valahogy inkább az én korosztályom (plussz mínusz néhány év) képviseltette magát.

Némi várakozás után bementünk a drága Doktor Bácsinkhoz. Mosolyogva fogadott. Mindig mosolyog. (A következő bejegyzésemben csak Róla írok majd. Van mit.) Elmondta, hogy gyönyörű az osztódás, meg minden nagyon szép, meg még egy csomó érdekeset mondott, amit nyilván nem tudtam megjegyezni. A lényeg, hogy irány a műtő! Visszakapom Őket.

A műtő és a környezete már a tüszők kivételekor is nagyon tetszett. Nem is annyira a kialakítása - bár ma megtudtam, hogy jelentős átalakításon van már túl - mint az ott dolgozók miatt. Sajnos a neveket nem tudom felsorolni, de az biztos, hogy a feszültségünket (mert ott pillogtunk sűrű forgásban elég sokan) gyönyörűen szétoszlatták.

Beszélgettünk, kaptunk teát és sorról sorra bementünk a műtőbe, Azért!

Nem tudom mennyire vagyok érzelgős - szerintem jobban, mint ahogy képzelem magamról -, de azok a pillanatok maguk a nagybetűs csodák! Amikor azoknak, akiknek sajnos - különféle okok miatt - nem sikerül egy romantikus szerelmeskedésből, vagy egy falhozbxcsizós szexből teherbe esniük, segítenek.

Bementünk, mint egyszerű csajok és üdvözült arcú, magunkat már picit anyának érző nőként jöttünk ki.

A műtőben megmutatták a pindurikat. Mikroszkóp alatt. (Remélem láttok magatok előtt, ahogy a csodálatosan ívelt és 10-11-12-es hosszúságú műszempilláimat próbálom rendbe szedni, hogy bele tudjak kukkantani abba az indokolatlanul mini csőbe...) De sikerült! Ott voltak. Ha őszinte akarok lenni, akkor a világ legszebb két pacája volt, magukban több apró pici pacával. Ha annak idején drága Éva néni biológia óráján jobban figyelek, akkor biztosan tudnám a szakszavakat.

Drága Főműtősnő (zseniális életkedvvel és hangulattal) a hasamra tette a kezét és miközben a DoktorBácsi visszatette a sejteket, olyan energiát adott, hogy magam is meglepődtem. Azt mondta, gondoljak valami szép dologra. Ott és akkor - nyilván igen meglepő és picit sem teátrális módon - egy formás pici baba képe jelent meg, valami két takaróban. :-) Itt nem akarom kifejteni, hogy fiú név vonatkozásában mennyire bénán állunk...

Sitty-sutty és készen is voltunk. Még egy kontrolláló ultrahang, hogy tényleg bent vannak-e, de bent.

Megkaptam a felvételt is, amin egy apró pici fehér fénycsóva jelzi őket. :-)

Indulás a pihenőbe és sóhajtozva néztük egymást a többi csajjal és olyan szorosan fogtuk a kapott képecskét, mintha azon múlna a megtapadás.

Jó kis csapat jött össze megint. Az egyik lány (szöszi hajú) a mellettem lévő fotelben ült, már nem először van itt, de megbeszéltük, hogy most utoljára. A másik lány (akivel egy dokink van), egy petefészekkel, de teljesen egészségesen áll az érkező terhessége előtt. Jó volt átbeszélni, hogy ha a jó Isten is akarja, akkor valamikor novemberben szülünk majd együtt és milyen ultramenő csapat leszünk.

Ha a fizikai részét kérdezitek, semmi változás. Kicsit érzem a pocakomat, de amennyi mindenféle hormont kapok, ez nem is csoda. A lelki része  viszont tényleg különleges. Két apró, mikroszkóp alatt is alig észrevehető (még műszempilla nélkül is, na) sejt és üdvözült mosoly varázsolódott az amúgy eléggé kontroll alatt tartott arcomra.

Talán anya lehetek. És Marcival család leszünk... Mégis!