1992. Ti mit csináltatok akkoriban? Bárányani tavasszal érettségizett és még nem is sejtette, hogy élete egyik napról a másikra jókora fordulatot vesz.

Egyke vagyok. DrágajóAnyám és Édesapám egy szem utódja.

A nővérem hét hónapra halt meg. Bele sem merek gondolni min ment át Anyu. Jó néhány évre ezután amikor én nagy nehezen összeszedtem minden sejtemet és embrióként mutatkoztam Anyu hasában az orvosok az abortuszt ajánlották (erről nemrég találtam meg az orvosi jegyzőkönyvet). Nem fogadta el. Bár ezt könnyű volt kikövetkeztetni, mivel egy blogot olvastok tőlem... :-)

Apu kertész volt a Brit Nagykövetségen. Általában jó forma főnökei voltak, de abban az évben nem. Össze-vissza gyötörték az egész személyzetet. Elege lett. Nyugodt életre vágyott. Szeptemberben agyvérzést kapott és meghalt. Hogy orvosi műhiba volt-e (a szobatársai szerint nagy ribillió volt a szobában, mert Apu értágító helyett érszűkítőt kapott) soha nem derül ki. Ott álltunk Anyámmal és nem tudtuk hogyan tovább. Anyu 55 éves, én 18. Németországi bébiszitterkedésemet elengedtem. Nem hagyhattam itt Anyámat. Dolgozni kezdtem. Vágyaim netovábbja - ne felejtsük el 1992-t írunk - egy butikban eladónak lenni. Összejött. Felszabadulás tér (ma Ferenciek tere). A legbelvárosabb belváros. Menő, divatos butik. Sok eladó. A naív kis bárányani bizony semmi drága holmit nem adhatott el, mert valami jutalékféle is volt, így három becsületesen ledolgozott próba-nap után, nem mentem többet. Nyeltem a könnyeimet a 7-es buszon hazafelé, de otthon már nem sírtam. Nem akartam Drágajóanyámat keseríteni. Sehol semmi ismerős. Sehol semmi protekció. Ez valami karmám lehet, mert azóta sem... soha... :-)

Expressz Újság, álláskereső rovat. A jó Isten szerethet engem, mert az első helyre, ahova jelentkeztem, maradhattam. Családi vállalkozás a 11. kerületben. Iroda. Se kávét főzni, se faxot küldeni nem tudtam. Szerintem kellett hozzám türelem bőven. De szerencsére volt nekik. Rédey Péter. A főnököm. Soha nem felejtem el. Szerettem. Jó ember volt. A nővére Zsuzsa is. És Edit néni az Édesanyjuk. Jó helyem volt. Rendes fizetés és végre egy kis biztonság.

Anyu is lassan megnyugodott otthon. Kezdett tovább menni az élet, bár minden áldott nap öt órakor lestük a buszt, hogy leszáll-e az Apu... A megszokás...

Tehát ez volt az életem 1992-ben. A barátnőim szanaszét a világban. Betty - aki azóta boldog hármasikres anyuka - Hollandiában bébiszitterkedett, Kata - aki azóta egy csodálatosan okos srác anyukája - Angliában, Tündi meg Ausztráliában. Én itthon.

... és jött egy robbanás... egy vicces, színes zenekar... három tagját már jól ismertem, hiszen óriási Első Emelet rajongó voltam. Geszti... az Ász című műsor az egyik kedvencem volt. Folyt belőle a szó, a szóvicc, az élet. Most meg frontember lett. Rapülők... Ja, hogy lemezük is van? Irány a Sugár - talán akkor még Keravill volt - hátha kapok. Talán kettő volt még a polcon. A bakeliteknek azóta is imádom az illatát. A sercegését. Az izgalmat, ahogyan felteszem a lejátszóra és finom pattogás mellett elindultak a dalok. Minden dalt kétszer-háromszor kellett meghallgatni. Akkoriban nem voltak videomegosztók, nem volt net, csak a tévé és a rádió. És az újságok. Mosolyogni támadt kedvem. Micsoda mondatok. Daráltam Gesztivel együtt a szövegeket és faltam a Winner jégkrémet (az egyik dalban szerepel is).

A sok nehézség közepén, volt valami, amitől újra tinédzser lehettem.

Koncertre nem mentem. Nem is tudom miért. Talán nem is lett  volna kivel, talán féltem a tömegtől.

Eltelt 25 év. Apám sírhelyét pont idén kell meghosszabbítani. Én meg ott álltam az Aréna színpada előtt és körülöttem csupa velem korú. Lehet a Sugár Keravillban is egy sorban álltunk a hőn áhított lemezzel a kosarunkban. Mindenki mosolygott. Mindenki várta, hogy jöjjön a Rapülők és repítsen vissza minket az időben.

A teleportálás sikeres volt. A Geszti, a Gabika és a Michel pont annyit öregedett, mint én. Semennyit. 1992-93-ban voltunk. Táncoltuk a klipekből ismert koreográfiát, soroltuk a szavakat egymás után és andalogtunk a Szívzuhogásra (a dal, amiben költők sorait fésülte össze Geszti). Én még a SzabóLőrinces verziót ismertem, amit sajnos ki kellett vegyenek a játszásból, és át kellett írni a dalt, mert a Költő fia tiltakozott a felhasználás miatt. (Ott és akkor nem szerettem Szabó Lőrinc fiát.)

Semmi komolykodás. Semmi manír. A kivetítők mozgalmassága, a táncosok profizmusa lehengerlő volt.

És az Énekesek:

TóthVerácskás szerelmem jó néhány éve tart. A rádiónak köszönhetem és most talpig büszkeséggel fürödtem a sikerében. Discokirálynő. A loboncával, az indokolatlanul csinos lábaival, a gyönyörű fejével és azzal a hanggal, amit tényleg egyenesen a jó Istentől kaphatott.

TóthGabikám, maga a Dög. Úgy mozog a színpadon, mint a legnagyobb sztárok. Az energiája betöltötte a teljes Arénát. Írhatnék arról, hogy szerintem az egyetlen volt az idei Dal mezőnyből, aki szétfeszíthette volna a teljes nemzetközi mezőnyt, hogy egy ilyen csajjal kellene megmutassuk magunkat a világ előtt. Nem írom. (És nem is akarom bántani a győztes PápaiJocit, hajrá Neki!) Azt írom csak, amit érzek. Ennek a két Nőszemélynek végre kijárna az áttörő, hatalmas siker.

Szolnoki... szeretem. Vitte a show-t. A magabiztossága, a tapasztalata és a tudása csodálnivaló.

A Hajdu ikrek karrierjét mondjuk nem követtem eddig. És mindenkit könnyen kritizálok. Ők meg ráadásul fiatalok, tehetségesek, szépek és csinosak. Akár index-i mélységekbe is levihetne az irigységem, de nem visz. Csodajó volt látni, hallani Őket. Nagy feladat, magas mérce és ők jól vizsgáztak.

Folyt a buli és azon vettem észre magam, hogy elfelejtem a nehézségeket, azt, hogy negatív lett a terhes-teszt, hogy 42 múltam már, hogy nem pont olyan most az életem, amilyennek álmodnám.

Mennyi ideig tartott a koncert? Nem tudom. De tényleg. Fogalmam sincs. Azt sem, hogy volt-e óra rajtam egyáltalán. Belesimultam az élménybe. Töltött rajtam jó sokat... Rám fért. :-)

u.i.: A Gesztis fotó még a rádióban készült tavaly. A többi a koncerten. :-)