Tombolnak a hormonjaim. Illetve nem is konkrétan az én hormonjaim. Pénzért veszem őket és használom őket, naponta háromszor. De hatásosak. A nappalok még csak hagyján, de éjszakára valahogy átveszik az uralmat. Valikámtól (lsd. Ki kicsoda? blogbejegyzés) tudom, hogy a hangulatváltozások normálisak, sőt, némi agresszió is. Szegény Marci! Agresszió mondjuk nincs. Még... :-) De a bőgés, az menetrendszerű. Tegnap is.

Nem volt egyszerű nap, DrágajóAnyám névnapja. Bénán egy szál rózsát hoztam neki haza (mert itthon az urna, de erről majd később) és emlékezésül elővettem a varrógépet és varrtam. Terítőket. Ahogyan Tőle tanultam.

A négy kutya mindeközben mellettem sertepertélt. Zsebi (csivava) mindenáron az ölemben készült eltölteni a délutánt. Buksi (nagyonvegyes) és Lidi (vizsla) egymással harcoltak, Maci (labrador) pedig csak téblábolt.

Mit szólnátok, ha kicsit a kutyáimról is írnék? Persze költői a kérdés, hiszen írni mindenképpen fogok, a kérdés az, hogy olvassátok-e... :-) Fontosak nekem. A családom.

Mióta élek mindig volt kutyánk. A létszám viszont valamivel több, mint tíz éve duzzadt fel ennyire.

Először Maci költözött be. Akkoriban még megvolt Édesmulmi (a tacskó) és Charlie (a bobtalil-snautzer keverék). Hozzájuk csatlakozott a nőiesen telt idomú labrador. Fehérgyarmatról hozták fel. A gazdái megunták. Vagy külföldre költöztek. Vagy a kettő egyben, nem tudni. Éjszaka jöttem haza. Ő már a kertben várt és ötven kilójának minden kajlaságával fogadott. Jámbor. Ez a legjobb szó rá. Aztán jöttek a rohamok. Erről elfelejtettek szólni az exei. Igazi felelős gazdák lehettek. Se! Kiderült epilepszia. Egy hosszú ideig minden nap gyógyszert szedett. Mára szerencsére csökkentek a rohamok, így csak néha kell injekciózni.

Lidit én találtam. Az iwiw-en. Megunták. Őt is. Vizsla. Igazi. Művésznő. Látványosan tud fázni. De csak, ha látja, hogy figyeljük. Nagyjából októberben költözik be, és az első áprilisi napsugarakat már hajlandó a kertből csodálni. A köztes időben egyszerű, hétköznapi radiátorkutya. Egyik évben annyira sokat feküdt a fűtőtest mellett, hogy kiégett a bundája. Lidi és Maci a világ legjobb barátnői. Nem működnek egymás nélkül. Maci ugyan nem igényli a bentlétet - sőt szerintem kifejezetten utálja - de mivel Lidi nem alszik nélküle, így bejön. Két kosaruk volt. Aztán megláttam, hogy csak egyben fekszenek. De hogy! Maci teljes terjedelmével, Lidi pedig a maradék centiken nyomorogva. Csoda helyesek.

Buksi. Igazi lelenc. Az Ebremény Alapítvány (leghelyesebb csapat) oldalán találtam. Furcsa fogsora azonnal megvett. Emlékszem szakadt a hó, mikor Ádámmal (harmadik férj) elmentünk megnézni. Jött felém egy póráz végére kötve és amint hozzám ért, felkéredzkedett. A karjaimban "sétáltuk át" a Népligetet. Tudtuk, hogy az élet további részében társak leszünk. A legokosabb és legrafkósabb kutyám. Úgy tud szeretni, hogy a világ zaja megszűnik.

Zsebi. Pucsi. Picsi... és még sok minden. A csivava. Száz éves. Amikor elváltunk Ádámmal megüresedett a "pici" kutya pozíció. Picikét ugyanis - a yorkit - Ádám elvitte. Csak menhelyes kutyát akartam. Túl sokan vannak ott. Noé Állatotthon (csak ajánlani tudom). DrágajóAnyámmal kimentünk. Zsebi egy kisebb falkában rohangált. A legkisebb volt és a legerőszakosabb. Mint most. Minden áldott reggel várja, hogy találkozzon Macival (akinek a feje is nagyobb, mint ő) és nekiugorjon a bundájának. Harapná is ha lenne foga. De nincs. Nagyon pici. Nagyon.

Rettegek, hogy elveszítem őket. Állandó kapcsolatban vagyunk az állatorvosainkkal és már egy köhintés, és rohanok velük. Igen, valószínűleg anyaként is ilyesmi leszek...

Maci nincs jól. Szerintem. Lábát évekkel ezelőtt műteni kellett és bár az epilepszia mostanában egyre ritkább vendég, azért a buksijával nem stimmel valami. Félek baj van. Sokszor mintha nem hallana, csak megy a kertben, sokszor reszket és hiába hívom, nem jön.

Éjszaka még hideg van. Nem szeretem, ha kinn marad. Nem is marad. Tegnap Marcit kértem, hogy engedje be. Persze nem jött. Megint. Marci megunta a győzködést. És meg pizsamában ki a teraszra, Macit berángatni...

Persze jó nagy bőgést kerekítettem a végére... Illetve nem is én, a hormonjaim! :-)

Jó, most persze joggal gondoljátok, hogy hülye vagyok, ebben a helyzetben miért mászkálok egy szál ruhában a hidegbe...

De Ő is a gyerekem. Ő is csak rám számíthat... Nem igaz?