Hogy vagytok? Köszönöm, én jól. Nagy gondolatok mozognak bennem. Életről, sorsról, merre megy az utam-ról... Folyamatosan járok kineziológushoz - ahogyan azt már többször írtam - , egy beszélgetés alkalmával kiszámoltuk, hogy mi az irányom. Május 3-án születtem és azt mutatták a számaim - a születési adataim -, hogy május 2-áig le kell zárnom - vagy magától is lezárulnak - a nyitott, kérdéses dolgaim.

Döbbenetesen sorjáztak az események. Régi szerelmek, kapcsolatok, barátságok bukkantak fel és kerültek a helyükre... és megérett a gondolat: két és fél év után végre eljött az idő és eltemettem DrágajóAnyámat.

Sokat gondolkodtam erről. Amikor elment, jó volt, hogy itt maradt mégis kicsit velem... mégis együtt "költözhettünk" a kiválasztott pici házba. Velem volt a felújításon és sok-sok társtalan éjszakán is. Ne értsetek félre! Nem panaszkodom. Nem voltam magányos, talán soha. De társtalan igen.

Amikor kérdezték a temető irodájában, hogy mikor legyen a dátum, azonnal a születésem napját mondtam.

Olyan karmikusnak éreztem. Bezárult a kör. Egyesült újra Anyám és Apám, akikből én lehettem...

Múlt héten betöltöttem a 43-at, elindult az új korszakom és ugyanazon a napon el tudtam engedni DrágajóAnyámat. Felnőttem. És ebben persze társaim is voltak. Velem volt Marci, Jucika, Öcsi (lsd. Ki kicsoda bejegyzés). Megbeszélték, hogy ünnepi reggelit készítenek nekem. Így is volt. Bőgős, ünneplős, tortás, rántottás, főtt virslis, alkoholmentes pezsgős reggelit rittyentettek. Nem tudom jobban leírni: katartikus volt. Amikor valamit kiszakad az ember mellkasából. Végig éreztem, hogy Anyu fentről néz és meg van elégedve velem. Persze ő mindig elfogult volt...

Elvileg hamarosan kezdődik az újabb hormonozás. Drága Balla doktor úr időben felírt minden receptet, én meg - amúgy rám nem jellemzően PatóPálUrasan - az utolsó pillanatra hagytam a kiváltását. A mostani hormonozás szerint a menstruáció első napján nincs kezelés, a második naptól indul. Ma kellene megjönnie. Eddig semmi. De ha egészen őszinte akarok lenni, akkor inkább a klimax jövetelétől tartok, mint bizakodom a terhességben. Elég bizonyos, hogy segítség nélkül nem megy... de mi van akkor ha segítséggel sem?

Mindenki kap valamit a jó Istentől. Tehetséget, profizmust a munkájában, családi boldogságot, sok szép élményt. Annyit jár az agyam mostanában ezen. Én mit? Irigység nincs bennem egyik "adomány" irányában sem. Szeretem az életem. Ami persze nem teljes.

Menjünk végig a leltáron!

Mim van: van Társam, aki tehetséges, határozott, felnézhetek rá. Vannak Barátaim, akikkel sírhatok-nevethetek-megválthatom a világot, számítanak rám és cserébe számíthatok rájuk. Van hol laknunk, van munkám, van rádió, van képességem a boldogságra, tudom élvezni a pillanatot.

Mim nincs: családom. 

Kérdés, hogy megkaphat-e az ember mindent? Vagy nekem ennyi adatott meg. Ami mondjuk tényleg nem kevés.

Hamarosan kiderül. Úgy valahogy állok a dolgokhoz most, hogy legyen úgy ahogyan a legjobb nekünk. Ha egy egészséges babával, akkor örömmel elfogadom. Ha pedig nincs benne az életemben az anyaság, akkor nem erőszakolom meg a sorsomat és megköszönöm mindazt amit viszont ad.

Megadom magam. Rám van varrva. Legyen így!