Hogy vagyok? Jól. És Ti? Itt semmi különleges nincs. Néha érzem a hasam, tolom a hormonokat és fáradékonyabb vagyok. Hogy ezek Ők e, vagy a kor, az pontosan 10 nap múlva kiderül.

De addig is élek. Ma szombat van. Hosszú hetek óta vártam már ezt a szombatot. Workshop-on voltam. (Jelentsen ez bármit is.)

Bihari Vikit ismeritek? Az egyetlen jó válasz az igen. Ő írja a tékasztorik blogot, minden blog ősanyját. Nekem a Jazzy-ben volt szerencsém találkozni Vele. Megszerettem. Mert egyszerűen nem tudsz semleges maradni. Az Ő oldalán láttam, hogy tart hétvégi tanfolyamot. Írásról, marketingről, facebook-ról. Érdekelt. Úgy írok, ahogy, de egy impulzív csoportos együttlét csak jót hozhat.

És tényleg. Most már itthon ülök, de mivel ez is velem történt, gondoltam felteszem Nektek is. Az első feladatunk egy hamburger napját leírni, első szám egyes személyben. Tessék? Teljes hidegzuhany és rögtön utána izzadás. 

Ez sikerült:

" Ma nem ébredtem túl jól. Általában felkelés után mindig kitűnően vagyok. De ma nem. Elnyomtam a gyomromat, ami – legyünk őszinték – elég furcsa egy hamburgernél. Az a bacon… Mindig megvisel a találkozás. Pedig azt képzeltem, hogy ennyi év után már nem zaklat fel. De, de.
A tegnap este is olyan átlagosan indult. Záróra a gyorsétteremben. Minden csendes, én meg boldogan pihentem hűtőrekeszemben. Aztán a másik polcról rám mosolygott. Olyan volt, mint mindig. Vékony, gusztusos. Slank vonalán váltogatta egymást a vastag húsos csík és a leheletnyi zsír és finom pácolásának illatát még a hűtőbe rakott szódabikarbóna sem tudta elnyomni.
Végem volt.
Éreztem, hogy - mint eddig már oly sokszor már – most sem tudok ellenállni.
Éreztem, hogy ennek most sem lesz jó vége, hogy ebből már megint csak sérülni fogok.
De a katarzis leírhatatlan volt. Egyesültünk. Többnek éreztem magam. Nem az az egyszerű, átlagos hamburger voltam, aki az előtt. Immár bacon-ös lettem! Árban, kinézetben és népszerűségben is több. Hiába csilingeltek a vészcsengők a fejemben! Vigyázz! Elcsapod a hasad! Emlékezz múltkor is mi történt Veled! A vészcsengőket – mint annyiszor – most is elnyomta az a rohadék pácillat…
Most meg reggel van. Kifacsartnak, kihasználtnak érzem magam. A szomszéd polcról vidáman és kipihenten néz rám a csirkés, salátás, fittness hambi. Teljeskiörlésű zseméléjében benne van minden, ami én ma nem vagyok.
Teljes az összeomlás. És lassan nyit az üzlet. Össze kell szedjem magam. Jönnek a hétvégén főzni nem akaró háziasszonyok, az elvált apukák - akik valamilyen érhetetlen okból ezt az étkezést látják a legjobb megoldásnak és amíg belökik gyereküket a játszóházba, vígan flörtölnek a szomszéd asztalnál ülő csinos anyukával -, az idegesítő tinédzserek és a kilátástalan életüket hamburgerbe fojtók.
Átlagos nap lesz.
Unalmas. De jó… legalább rágódhatok az éjszakán…
Mondjuk, most mintha többen lennének az üzletben, mint szoktak. Pedig még zárva vagyunk. Furcsa. Az étterem ajtaján sem a megszokott tábla van. Milyen jó lenne, ha tudnék olvasni… Jó, egy hamburger ritkán tud…
Atyaég! Kivették a sovány csirkés szendvicset! És nem rakták vissza… Most a halasat… Ő is eltűnt… Mindjárt én következem. Mi a túró történik itt? Éreztem, hogy ez egy rémes nap lesz.
Még végig sem tudtam gondolni mi várhat rám, máris zuhantam egy fekete zsákba.
Esés közben csak ennyit hallottam: a szalmonella fertőzést itt is a bacon okozta…"

u.i.: A fotón szereplő arcmimika(hiány)ért elnézést kérek. Ez egy tavaszi kép, ahol a mosolyomat egy félresikerült botox injekció varázsolta ilyen misztikusra, de erről legközelebb... :-)