Egytől tízig mennyire utálod ezt a mondatot? Százmilliárd? Kicsit én is. 

Mivel világéletemben azt képzeltem, hogy lesz gyerekem, így soha nem voltam görcsös. Ráér. Hittem én...

DrágajóAnyám 2014. augusztusában halt meg. Mielőtt elment nagyon sok időt töltöttünk együtt. Házeladás/vásárlás, berendezés, bútorok. Áruházról áruházra jártunk és beszélgettünk. A gyerek kérdésről is. Mondtam, hogy szeretnék majd. Ő pedig azt mondta, hogy szerinte már ne vállaljak... vagy valami ilyesmit... Hosszú percekig nem szóltam hozzá. Megbántott. Mire összeszedtem magam és könnyek között megkérdeztem, hogy miért mondta ezt, a válasza az volt: aggódik értem. Mert már nem vagyok fiatal. Anyámnak én voltam az első. Mióta a világra jöttem. Minden gondolata, aggodalma, szeretete az enyém volt. Tudtam, hogy igazat mond. Mégis fájt.

Sokat beszélgettünk még utána. Mondtam neki, hogy Ő 37 évesen vállalt engem, negyven évvel azelőtti technikai körülmények mellett. Mégsem gondolkodott. Elgondolkodott. Igazat adott. Aztán rá pár hétre örökre elaludt.

Azóta nincsenek kérdések. Nincsenek válaszok. A lényem azon része, amit Tőle tudhattam meg, elkészült. Vagy félbemaradt. Nem derül ki.

... és ha mindannyian megtörölgettük könnytől nedves szemünket, fogadjatok meg egy nagyon jó tanácsot. Beszélgessetek! Sokat! Ha vannak még szüleitek, akkor Velük is. Mert Ők Ti vagytok.

Annyi kérdésem lenne még az Anyuhoz. Annyival fontosabb volt koncertekre, bulikba, randikra járni, mint beszélgetni. Mert nem gondoltam, hogy nem lesz örökké. Hogy lesz, amikor már nem tudhatok meg többet.

Ha itt lenne megkérdezném, hogy volt-e baja? Nőügyileg. Mert a szíve gyenge volt, azt tudom. Miért halt meg az első baba, a nővérem. Járt-e bármilyen kezelésre, hogy én megjöhessek?

Ne görcsöljek rá... Kedves, aggódó, jót akaró mondat. Tudom, hogy legtöbbször a szeretet irányítja.

Ne görcsöljek rá! Jó! Hogy kezdjem? A huszonnegyedik óra van, amikor az múlik a dolgokon, lesz-e picibaba, vagy sem. Ez utóbbiba bele sem merek gondolni.

Ne görcsöljek rá! Engedjem a félelmeimet. Jó! Hogyan? Mióta nagy vagyok magamat tartom el, magam felelek az életemért, magam teremtek elő mindent. Az a rémes alak vagyok, aki a stabilitásra törekszik és amit a bizonytalanságot érez világgá szaladna. Egy pici Embert vállalni nagy felelősség. Minél idősebb az ember, annál jobban belegondol ebbe. Talán, ha huszonévesen vállalkozom rá, akkor lazábban engedem, hogy történjenek a dolgok. A kor előre haladtával csak az agyalás nő...

Anyu biztosan azért ment el, mert fentről jobban tud rám vigyázni...

Hát DrágajóAnyám, akkor most már jöhet a segítség! :-) Hiányzol. Amúgy meg...