Van bármi olyan az életetekben, amihez ragaszkodtok, bár tudjátok nem helyes?

Amikor múlt kedden kiderült, hogy ezek a kis lelkek mégsem minket választottak családjuknak, nagyon elkenődtem. Bár, ha igazán őszinte akarok lenni (és itt valahogy ez szokásom), akkor egy hét után éreztem, hogy nem történik semmi csodálatos odabenn. Amikor február 7-én a két csodahelyes, megtermékenyített petesejtet visszaültették belém, az valahogy olyan igazi volt. Nem vagyok egy felhők felett járó valaki, inkább a materialista vonalat erősítem, de ott és akkor picit anyának éreztem magam. Nem fogdostam percenként a hasamat, de fürdés után este, lefekvéskor Marci meleg kezét olyan jó volt a rátenni. Próbáltam kímélni magam, de sokat veszekedtünk abban a két hétben. A hormonjaim is hibásak, Marci is és kicsit én is. :-) Egy hét után elmúlt a lilás köd. Már nem volt az a csoda-érzés. De mégiscsak reménykedtem. Hiába...

Ahogy gurultam lefelé a Kaáli Intézetből, próbáltam magyarázatokat keresni. Az utolsó volt a korom, ami eszembe jutott. Ezek a babák nem az életkorom miatt nem maradtak meg. A lelkem nincs még készen. Az első gondolat, ami bevillant, az Anyu volt. Ha olvastátok az előző posztomat, tudjátok, hogy nagyon erősen kötődtem Hozzá. Amikor meghalt egyedül voltam. Mármint életvitelileg. A Barátaim velem voltak. Minden áldott nap. De társam nem volt. Egyedül éltem egy tégláig levert, felújítás alatt lévő házban. Senkinek nem kívánom azt az időszakot. A ház, amit DrágajóAnyám kiválasztott, rémes műszaki állapotban volt (ez persze, csak a birtokbaadás után derült ki...), ott álltam egyetlen bútor nélkül, matracon a földön, körülöttem a négy kutya és Drágajóanyám urnája. Mert hogy Ő is velem maradt. Nem volt erőm eltemeti.

Az élet mindig jó felé sodor minket. Ebben a hitben élem a mindennapjaimat. Anyuval sokat beszélgettünk a halála előtt. Valahogy feljött a temetés is, mint téma. Utáltam erről beszélni. Mindig azt mondtam Neki, hogy 'Te nem halhatsz meg, nekem rajtad kívül nincs senkim." Erre mindig megfogta a kezem, jó meleg kezei közé vette és azt mondta "Ne csinálj már akkora tragédiát a halálból." De csináltam. Minden áldott nap aggódtam érte. Azt mondta, ha úgy alakul, hamvasszam el és tegyem Apu mellé. És mondtam neki, hogy biztosan nem fogom, nekem szükségem van rá. Elmosolyodott és annyit mondott 'Bánom én..." Úgyhogy itthon maradt. Nem csináltam oltárt, nem hordok friss virágot a fényképéhez, nincs gyertyagyújtogatás. Csak a tudat, hogy velem van. Mélypontjaimban mindig magamhoz ölelem a fényképet (nem az urnát) és bőgök neki.

Ideje elengednem. Ez jutott eszembe a negatív vérvétel után. Anyunak végre Apu mellett kell pihennie, hiszen velem már itt van Marci, és vigyáz rám. Nagyon nehéz döntés volt ez.

Fogtam magam és bementem a temető irodájába. Valahogy aznap pont piros bőrdzseki volt rajtam. Én voltam az élet, ott pedig csak a halál volt. Az ügyintéző hölgy nagyon készségesen elmondta a szabályokat, hogy az urnát három nappal a temetés előtt be kell vinni és hogy a temetés napján a ravatalozó elől indul a villanyos kisautó, hogy felvigye Apu sírjához az Anyut. (Azt tudnotok kell, hogy DrágajóAnyám katolikus szertartás szerint 2014. szeptember 2-án (Apám halálának évfordulóján) elbúcsúztattuk, úgyhogy nem pogány módon volt itthon.) Csak hallgattam a mondatokat és végig kattogott a fejem. Én nem akarom napokkal előtte otthagyni az Anyut! Hol lenne tárolva? Egy irodában? Egy helyiségben a többiekkel? Nem akarok villanyos autót.Nem akarom az Anyut napokkal előtte otthagyni. Én szeretném felvinni Anyut Apuhoz. Elmondtam a Hölgynek. Ő pedig a felettesének. Csodálatosan empatikus emberek. Kell írjak egy kérelmet és minden úgy lesz, ahogyan én szeretném. Bőgtem. Akkor is. Mint mindig, amikor ilyen nem várt segítséget kapok.

Nehéz az elengedés. Nekem ezt kell tanulnom ebben az életben. Ezt folyton kiteszteljük kineziológiailag is. Most várom a jobb időt és az időpontot, hogy DrágajóAnyám Apuval pihenjen.

Nem tudom segít-e. Nem tudom, valóban ez volt-e az akadálya a babák jövetelének. De az biztos, hogy megnyugodtam...